25 év sportmentesen

Alapvetően kétféle embert tudunk megkülönböztetni. Akinek része a sport az életének, és akinek nem. Mielőtt megnyugtatóan megveregetné a vállát az, aki csak a kanapéról követi a sportközvetítéseket, el kell, hogy keserítsem, ő az utóbbi kategóriába tartozik.

Bő negyed évszázadig én is a második csoportot erősítettem. Kiskoromban sosem másztam fára, és a játszótéren sem lógtam az ilyen-olyan szerekről, inkább elbabáztam valamelyik sarokban. Általános iskolában sikerült kifogni egy mind emberileg, mind szakmailag megkérdőjelezhető tanárurat, aki sajnos nem vitte előrébb a gyerekek sport iránti érdeklődését. Feltételezem, ez egyébként nem is volt a célja. A másik nagy mumus ekkor még az úszás-oktatás volt. Minden héten, kedden, jött a külön busz délután az iskola elé, és szállította a kisdiákokat a városi uszodába. Utáltam. Féltem tőle, már amikor a buszra szálltam, gyomorgörcsöm volt. Szüleim nem sokkal a megkezdett oktatásról ki is írattak, látva egyrészt azt, hogy úszni sem tanultam meg, és még teljes letargiába is esem, amikor indulni kellene. A középiskolai testnevelés órák pedig már az általánosban szerzett negatív tapasztalatok kivetülése miatt nem hoztak lázba. A cél csak az volt, hogy a kötelező körök és óraszámok le legyenek tudva, minél előbb túllenni azon a fárasztó 45 percen. Tavasszal és nyáron futni az iskola melletti parkban a bio-köröket, télen pedig az utálatos talajtorna és szekrényugrások, amikben mindig is végtelenül esetlen és ügyetlen voltam. Bárhol, bármilyen órán szívesebben lettem volna, csak tesizni ne kelljen.

Ez a hozzáállás persze meglátszódott a testemen is. Sosem voltam kövér gyerek, de mindig volt mit rajtam fogni. Magas voltam, és zömök, de alapvetően mégis nőies testalkatú voltam. De bizony, volt rajtam fókazsír…fenéken, combon, hason, felkarokon és az arcom is szépen ki volt kerekedve. Fontos szerepet játszott önmagam elfogadásában az, hogy akkoriban egy meglehetősen komoly párkapcsolatban éltem, ahol a párom kifejezetten szerette az idomaim, és többször is elmondta azt a mondatot, amit gyanítok, rajtam kívül több száz nőtársam hallott már, a bűvös „én így szeretlek, ahogy vagy” kezdetűt.

A középiskolai évek után következett az egyetem. 4 darab, kötelező testnevelés félév, ami szükséges volt a diploma megszerzéséhez. Mondanom sem kell, beiratkozáskor nem volt teljesen őszinte a mosolyom, hogy végre, elkezdem ténylegesen azt tanulni, amivel foglalkozni szeretnék majd felnőttkoromban, és még itt sem hagynak békén a mozgással. Szerencsére meglehetősen nagy volt a választék a különböző fajta testmozgások terén. Igyekeztem a legkönnyebb végéről megfogni a dolgot, kettő másik hasonló felfogású szaktárssal, aminek az lett a vége, hogy két félévet tollaslabdáztunk az egyik egyetemi csarnokban. A maradék kettőben pedig edzőterembe jártunk, illetve úszni. Mindkettőt, ahogy tudtuk, úgy sunnyogtuk el.

Az egyetemi évek alatt a számonkérések teljesítése mellett egyértelműen a szórakozásé volt a főszerep. Az étkezésre egyáltalán nem figyeltem oda – ez korábban is így volt, családi körben sem ügyelt erre senki – és a zabolátlan táplálkozás mellett, az egyetemi bulik igencsak nagy számában megjelent az alkohol is. Laikus szemmel is megállapítható, hogy két kézzel toltam magamba a szénhidrátot. Nulla mozgás, száz százalékos habzsolás. A fenekem nőtt, jött fel úszógumi is, de ez akkoriban kicsit sem érdekelt. Jól megvoltam a bőrömben azzal a testtel is, elég színes szociális életet éltem, a fiúk körében is alapvetően sikerrel vettem az akadályokat, úgyhogy nem éreztem azt, hogy bármin is változtatnom kellene. Csupán a ruhavásárlásnál szökött általában magasabbra a vérnyomásom, amikor 1-1 üzletben csak nagy nehézségek árán fértem bele az adott nadrágba, és ha fel is jött, az esetek többségében elég borzalmasan állt.

Az egyetem után megkezdődött a nagybetűs, munkás élet. Szellemi, ülőmunka végzése várt rám, napi 10-11 órában, télen kellemesen meleg, nyáron pedig hűvös, légkondis irodában. Ekkor már majdnem 25 év eltelt az életemből, de még mindig nem tettem érdemben semmit a fizikumomért. 25 éves nőként úgy gondoltam, hogy ha ezzel a testtel is elérem a célom a másik nemnél, akkor nem lehet nagy baj. Akkor még nem gondoltam arra, hogy elsősorban esetleg magamért kellene megmozdulni, és nem pedig a külső ingerek változásából vagy éppen állandóságából meríteni az önigazolást.

Aztán, a 25. születésnapom előtt pár hónappal, mintha kattant volna valami nálam. A kolleginámmal eldöntöttük egy csütörtöki napon, hogy hétfőn bemegyünk a legközelebb eső konditerembe, és bérletet váltunk, illetve a mozgás mellett a táplálkozásunkat is megregulázzuk. Egyik napról a másikra jött a gondolat. Megelőzően már motoszkált bennem a változás iránti vágy, de nem volt elég erős. A lelkem mélyén mindig is zavart, hogy méretes a fenekem, hogy puha a hasam, és hogy bizonyos szögben még tokám is van. De sosem volt annyira hangsúlyos az a kényszer, hogy ezeket legyőzzem. Valami isteni szikra lehetett, ami az agyamban kapcsolt egy gombot, hogy „Állj! Talán még nem késő nekilátni!”.

Mai napig emlékszem, hogy február volt, amikor elkezdtük. Bementünk a terembe, azt sem tudtam, mi fán teremnek ezek a gépek. Álltunk ott pár percig szerencsétlenül, amikor az egyik személyiedző odajött hozzánk, hogy segíthet-e valamiben. Onnantól pedig már nem volt megállás.